A szociális ágazat dolgozói ismét az utcára vonultak: a Kossuth téren több százan tiltakoztak a „megalázó bérek” és a kormány közönyös hozzáállása ellen. A demonstrálók szerint a beígért 15 százalékos emelés édeskevés, miközben sokan 300 ezer forint alatt keresnek. A felszólalók arról beszéltek, hogy a rendszer az összeomlás szélén áll, a dolgozók pedig a túlélésért küzdenek. A kormánypárti képviselők ezúttal sem jelentek meg – a szakszervezetek szerint „süketek és vakok” maradtak a problémákra. A Nyugati téren később vörös fénnyel nyilvánították ki: nem elég!

Kicsivel több mint egy hónapja, október 6-án a Karmelita előtt tüntetett a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete (MKKSZ), viszont hiába pakolták tele a gyepet lyukas cipőkkel – demonstrálva, hogy a bérükből ennél jobbra nem telik jelenleg –, s ugyan azóta bejelentett egy 15 százalékos béremelést a szociális ágazatban dolgozóknak a kormány, ennek részletei homályosak. A szakszervezet és a dolgozók szerint pedig még kevés is – még ha ez a minimálbér emelésének 11 százalékán felüli plusz lenne –, hiszen sokan kevesebb mint 300 ezerből élnek egy hónapban, amiből annyi mindent kell fizetni, hogy kész „Gazdálkodj okosan” – ez el is játszották papírlapokra írt becsült költségekkel, ahol a kiadás minden esetben több volt a bevételnél, akárhogy forgatták – minden egyes havi költségvetés a családoknál.

A szerda délelőtti, Kossuth téri tüntetés érdekessége volt, hogy Borosnéék meghívták az Országgyűlés Népjóléti Bizottságnak minden tagját, ám csak az ellenzéki tagok – köztük Varga Zoltán bizottsági elnök – jelent meg a demonstráción és egy kisebb beszéddel reflektált a rendezvény végén a felvetett problémákra. Az idő hideg és nyirkos volt, a technika sem állt az MKKSZ oldalára, viszont ez sem tántorította el a több száz demonstrálót, hogy kinyilvánítsa véleményét.

Az utolsó katonák

Boros Péterné szakszervezeti elnök azzal kezdte az eseményt megnyitó beszédét, hogy megköszönte a dolgozóknak, hogy „élethivatásukkal segítik a magyar társadalom elesettjeit”, de ez kevés, ezért mindent megtesznek a tisztességes munkáért tisztes munkabért kaphassanak. A szerdai utcafórum ennek bemutatását hivatott elősegíteni, ugyanis a „lyukas cipős demonstráció” süket fülekre talált, a bejelentett 15 százalékos béremelés pedig minden tekintetben elégtelen a szféra számára.

A miniszterelnök szerint ezt jelenti a nagyarányú, áttörés jellegű bérfejlesztés – fogalmazott, de kérdés, hogy ez elég-e a munkaerőhiány pótlására, a „kiugrásra készen álló, de még várakozó kollégák visszatartására.” A tömeg egyértelműen kifejezte véleményét: Nem! A szociális ágazatban jelenleg is 30 százalékos a munkaerőhiány, nagy a lemaradás a béreket illetően, a fluktuáció a dolgozók között hatalmas. Bemutatta az ágazat különböző területeiről érkező felszólalókat, úgy mint

Babinszkiné Márkus Krisztina, az Egyesített Szociális Intézmény – Az idősek nappali ellátása, házi segítségnyújtás és szociális étkeztetés területéről;
Zádori Szeréna, az Egyesített Szociális Intézmény – Idősklubok;
Váradi Judit, az Egyesített Szociális Intézmény – Fogyatékosok nappali ellátásától;
Szalma Bettina, család- és gyermekjóléti szolgálat, képzés és családterapeuta;
Veres-Álb Anita, család- és gyermekjóléti szolgálat esetmenedzsere.

Emellett Farkas Andrea, az MKKSZ elnökségi tagja mint moderátor volt jelen az eseményen, Nagy Erzsébet, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének országos választmányi tagja pedig szintén felszólalt – ahogy egy hónappal korábban is. Az esemény végén Meleg Sándor, a Szociális Munkások Magyarországi Egyesületének (SzMME) elnöke, valamint Varga Zoltán mondta el gondolatait.

Farkas Andrea hozzátette, hogy nemcsak a szociális ágazatban dolgozókért tüntetnek, hanem az ellátottakért is, akik nem tudnak kiállni saját magukért, ellenben a szolgáltatást muszáj igénybe venniük a mindennapi túlélés érdekében. „Ti vagytok a védőháló utolsó katonái, ezt meg kell, hogy hallják a döntéshozók” – fogalmazott.

Megtelt

Szalma Bettina kezdte a felszólalók sorát, beszédét arra hegyezte ki, hogy a gyermekvédelmi alapellátásban dolgozik, de a bérfejlesztésre nem azért van szükség, mert megígérték vagy mert „mi vagyunk a következőek a sorban”, hanem azért, mert a gyermekek sorsát alapvetően határozza meg, hogy milyen körülmények között nevelkedik és kik állnak mellette. „Túlságosan felelősségteljes és összetett munkát végzünk túlságosan alacsony bérekért” – mondta hozzátéve, csak azok tudnak segíteni, akik maguk is stabil alapokon állnak – mind fizikailag, mind mentálisan.

A hivatásunknak értéke van, amelynek nem csupán ünnepnapokon, nem csupán szavakban, nem csupán kampányok idején kéne megjelennie, hanem a hétköznapokban is a bérünkben, a munkakörnyezetünkben is – fogalmazott. Kiemelte, hogy nemzetközi statisztikák szerint a gyermekvédelmi és szociális ágazatokba fektetett pénz többszörösen térül meg, ugyanis ez a „társadalom jövőképességébe fektetett erőforrás.”

Veres-Ábl Anita elmondta, hogy az elmúlt években több 31 ezer gyermek került gyermekvédelem alá, de sokszor hiába szeretnék bárhová is kihelyezni őket, nem tudják, mert „a szakellátás megtelt.” Nincs elég férőhely, se nevelőszülő, de az sem biztos, hogy a kiemeléssel megoldódik a probléma. A gyerekek sokszor csak túlélnek, hiszen maximum fizikai szükségleteiket tudják kielégíteni, de mentális segítséget nem kapnak, nincs érzelmi biztonságuk.

Ő is és kollégái is kiemelték, hogy a pályaelhagyókat és a lebetegedett kollégákat emberfeletti erővel pótolják a szakma dolgozói, ám ez őket is megviseli mind mentálisan, mind fizikailag, de néha még a családjuk és a saját jólétük is rámegy a hivatásukra. Mindezt „éhbérért.” Teljes életpályamodellre lenne szükség, hiszen „csak kullogunk a társszakmák után és szedegetjük a morzsákat”, 25 év szakmabeli munka és több diploma esetén sem éri el a fizetés az átlagbért. „Nem érezzük, hogy számítunk, pedig a mi munkánk is ugyanolyan fontos, mint más közfeladat, eddig tűrtünk, de most már elég volt” – zárta felszólalását.

Az összeomlás szélén

Babinszkiné Márkus Krisztina azt emelte ki, hogy a társadalom jelentős része nem tudja, mivel foglalkoznak a szociális szakemberek, csak mikor már rászorulnak, pedig a „bölcsőtől a sírig a rászorulók mellett vannak”, több mint 90 ezren a szférában. S mindezt nem a bérért – hiszen anyagi megbecsülést nem kapnak, 297 ezer forint az átlagbér a szociális ágazatokban –, hanem hivatástudatból teszik, mert az van a vénájukban, hogy „minden nap segíteniük kell.”

Mi vagyunk nagyon sok esetben az egyetlenek, akik a rászorulókra nyitjuk az ajtót, mert a család dolgozik vagy éppen több száz, több ezer kilométerre él – ha van család – mondta, miután felsorolta, mennyi mindenre terjed ki a szociális munkások feladatköre (a napi étkeztetéstől, az időskori ellátáson át a függőséggel küzdők támogatásáig, a hajléktalanok istápolásáig vagy éppen csak a főzés, bevásárlás és fürdetés elintézéséig). „De sokszor mi vagyunk azok is, akik életük utolsó perceiben fogják a kezüket, hogy méltó legyen az elmúlás” – fogalmazott.

Zádori Szeréna arról szólt, hogy a hatalom az ágazatot 15 éve úgy tekinti, „mintha nem is létezne”, nem ismerik el a munkájukat, a teljesítményük statisztikailag nem mérhető, gazdaságilag pedig nem hoz hasznot, ezért lemondtak róluk. Pedig nemcsak levelet söprögetnek, hanem ott vannak családi erőszaknál, mentális tanácsadásnál, prevenciónál, közösségépítésnél, szociális ellátásoknál is, láthatatlanul szinte mindenhol.

Ahhoz, hogy ehhez az anyagi hátteret meg tudjuk teremteni, sokszor másodállást kell vállalnunk, munka előtt, után és hétvégén is dolgozunk – mondta, kiemelve, ahhoz, hogy adhassanak, fel kellene töltekezniük, de erre jelenleg nincs lehetőségük, mint ahogy az önfejlesztésre, szakmai fejlődésre sem. 

Váradi Judit azzal egészítette ki az elhangzottakat, hogy az életét a fogyatékkal élők megsegítésének szentelte, 33 éve ebben is dolgozik, viszont ahhoz, hogy a saját és családja problémáját – ahogy munkatársai is – mindennap félre tudja tenni és másoknak szentelni a figyelmét, ki legyenek téve a fizikai és mentális megterhelésnek, ahhoz nagyobb megbecsülésre lenne szükség. A társadalom mellett az ágazat is elöregedő, nincsenek fiatalok utánpótlásként, inkább átmennek sokan az egészségügybe dupla annyiért, mint amit ők kapnak, így pedig lassan összeomlik a rendszer.

„Francokat!”

Nagy Erzsébet, a PDSZ ügyvivője ismét kiállt az ágazat dolgozói mellett, hangsúlyozva, hogy november 12. a szociális munka napja, mégis a dolgozók nap mint nap „a túlélésért küzdenek”. Pedagógusként ezt pontosan értik, hiszen a hivatástudat nem pótolja a tisztességes bért, ezért vannak akciószövetségben az MKKSZ-szel.

A küzdelmük hasonló, ugyanannak a rendszernek a következménye, amely a közfeladatot ellátókat kisemmizi.

Elmondta, ők is harcolnak, hiszen a pedagógusok bérét „úgy ahogy” rendezték, a nevelést, oktatást közvetlenül segítők (takarítók, portások, karbantartók, dajkák, iskolatitkárok) bére viszont a minimálbér vagy a garantált bérminimum szintjét befagytak. Így most értük is küzdenek a szociális ágazatban dolgozók mellett, így szolidaritást kér a megjelentektől. Kiemelte, hogy ehhez hangosnak kell lenniük, mert a kormány csak akkor hallja meg őket. Vállalni kell a konfrontációt, hogy változás jöhessen.

Meleg Sándor az SzMME elnöke arról beszélt, hogy az elmúlt években rengetegszer összegyűjtötték és leírták az ágazat problémáit, ezeket elvitték a minisztériumba, ahol berakták egy fiókba, és azóta is ott van, „néha még azt is letagadták, hogy segítséget ígértek”, tehát nincs fogadókészség ebben az ügyben. Kiemelte, hogy még kedden is sok cinikus megjegyzést lehetett arról hallani, hogy a társadalom jól van, de egy francokat van jól. Mi ezt testközelből látjuk, tapasztaljuk, ezzel dolgozunk.

Véleménye szerint azok az emberek, akik döntenek a sorsukról, egyetlen napot sem töltöttek terepen, „fogalmuk sincs, miről van szó.” A bér mellett sok más probléma van, amivel foglalkozni kellene, ugyanis a kegyelmi ügy, a Szőlő utcai botrány és az összes többi dolog olyan, „mint amikor dől össze egy rendszer és ez annak a hangja”. A rendszer recseg-ropog és dől össze, amit még meg lehet állítani, de ehhez nagyon sok és nagyon kemény munka kellene. „Ha ez nem történik meg, akkor néhány éven belül itt nagyon komoly társadalmi problémák lesznek” – fogalmazott. A kormány pedig segítség helyett csak büntet és szankcionál. „Ez így nincsen jól” – zárta.

Süketek és vakok

Varga Zoltán végül arról beszélt, hogy az ellenzéki képviselők eljöttek, de a kormánypártiak nem, mint ahogy a keddi bizottsági ülésre, ahol a gyermekvédelemről és szociális kérdésekről beszéltek volna. Fülöp Attila ugyan megjelent, de ő is „elmenekült.”

A kormánypártok visszaélve a nyomorult kétharmadukkal süketek és vakok, tehát gyakorlatilag az önök gondoskodására szorulnának, csak ők ezt nem érzik – fogalmazott a bizottsági elnök. Véleménye szerint ez a legnagyobb probléma. Idézte Karácsony Gergely szavait, miszerint „ahogy egymással bánunk, az a hazánk”, azonban a kormánypártok úgy gondolják, hogy az ellenzékiek és már a szociális munkások sem a nemzet tagjai. „De erre legyünk büszkék, mi vagyunk a nép, csak ezt a kormány már nem akarja meghallani az elefántcsont tornyából” – mondta, pedig a szociális ellátás pártszimpátiától függetlennek kéne legyen.

Elmondta, szégyelli, hogy a felelős államtitkár elmenekült, Pintér Sándor belügyminiszter pedig kijelentette, hogy azért nem jár bizottsági ülésekre, mert „nem ért hozzá”. Így pedig az a helyzet elmondása szerint, hogy sem a diákoknak, sem az egészségügyi dolgozóknak, sem a családoknak, sem a gyermekvédelemnek nincs valódi képviselete a kormányban. „Recseg-ropog ez a rendszer minden eresztékében” – fogalmazott, majd meghívta a szakszervezet képviselőit a következő bizottsági ülésre, ahol Pintér Sándor és a kormánypárti képviselők is kötelezően ott lesznek Pintér éves miniszteri meghallgatásán.

Végül pár órával később egy kisebb tömeggel ugyan, de vörös világító karkötők magasba emelésével a Nyugati téren ismét kinyilvánították a dolgozók a szakszervezet vezetésével, hogy nem elég. Egészen pontosan:

• „Nem elég a 15 százalékos bérkompenzáció!
• Nem elég a szociális biztonságra törekedni, hanem alapjogként biztosítani kell!
• Nem elég a szociális (társadalmi védelmi) kiadásokra fordított GDP-arányos összeg!
• Nem elég a gyerekvédelem területén hangulatjavító látszatintézkedéseket hozni!
• Nem elég a szív és nem elég az akarat, ide tettek kellenek és pénz!
• Nem elég a támogatott lakhatás.
• Nem elég a fogyatékos embereket gondozók támogatása.
• Nem elég a pszichiátriai betegek otthona.
• Nem elég a fogyatékos, munkaképtelen egészségkárosodott emberek támogatása, ellátása.
• Nem elég, sőt nincs 24 órás házi segítségnyújtás ,államilag biztosított személyi asszisztencia.
• Nem elég a férőhely a bentlakásos intézményekben.
• Nem elég a szociális szakemberek megbecsülése.
• Nem elég az állami felelősségvállalás a társadalmilag érzékeny csoportok iránt.
• Nem elég az akadálymentes bérlakás, családok átmeneti otthona, hajléktalan szálló, gyermekotthon.
• Nem elég hosszúak már így is az idősotthonokba kerülés várólistái és időtartama?
• Nem elég fórumozni, tüntetni kell!
• Nem elég tüntetni, sztrájkolni kell!”

(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)
Forrás: index.hu